Osho – Egy csésze tea

Szeretet.
A hozzáállás minden.
A negatív hozzáállás élettagadó –
épp megfelelő a lassú haldokláshoz, de nem az élethez.
Az élet pozitív szemléletet igényel,
ebből lehet táplálkozni, 
s nem csak boldogabbá tesz,
de kreatívvá is. 

Egyszer élt itt egy öregasszony, 
aki minél idősebb lett, annál fiatalabbnak érezte magát – 
mert a fiatalosságnak semmi köze sincs a korhoz,
ez egy hozzáállás.
A korral és a vele járó gazdag tapasztalatokkal
a kamaszoknál is fiatalabb lehetsz. 
Az idős hölgy annyira derűs és kreatív volt, 
hogy mindenki csodálkozott rajta. 
– De néha azért csak vannak sötét felhők is az életében, nem? kérdezte egy látogatója. 
Felhők? Miért ne, hát persze – válaszolt. 
Ha nem lennének felhők,
honnan záporozna az a sok áldás?

A problémák jelenlétében –
és az életben vannak nehézségek –
a pozitív elme szárnyra kap,
míg mások mankók után néznek. 
Növessz szárnyakat és dobd el a mankókat. 

Szeretet.
A létezés minden megjelenési formája véges
– minden forma. 
Az, hogy valaminek formája van, azt jelenti, hogy véges.
Ám a létezés végtelen,
mert csak a forma nélküli lehet végtelen,
és a Lét maga a formanélküliség,
ezért képes bármilyen formát felvenni. 
Ugyanakkor magunkra venni bármilyen formát, 
az a halál beengedése,
mert minden forma egy halálos ítélet,
míg a Létezés maga az örök élet. 
Ne azonosulj a formával: 
ez az azonosulás hozza létre a halálfélelmet
– valójában minden félelmet. 
Emlékezz a formanélkülire
és megismered a halhatatlanságot,
mert magad is az leszel. 

Szeretet.
Kezdj el pozitívan élni, ez minden –
pozitív érzésekkel. 
A negatív hozzáállás önpusztító,
és végső soron öngyilkosság. 
A hétköznapi elme mégis így működik, 
mert csupán csak egy gép, aminek egy célja van,
a biztonság és az óvintézkedések,
folyton a halálra figyel és nem az életre. 
Ezért a valóban pozitív hozzáállás csak
az elme meghaladásával lehetséges.

Egy fakírt felkértek, hogy beszéljen egy csoport számára 
az elme negatív természetéről.
Fogott egy nagy fehér rajzlapot és felszúrta a falra. 
Rajzolt rá ceruzával egy fekete pöttyöt,
majd megkérdezett egyesével mindenkit, hogy mit lát.
Mindenki így válaszolt: Egy fekete pöttyöt. 
A fakír így szólt: Igen, valóban van itt egy kis fekete pötty. 
De senki sem látta közületek a papír
nagy, fehér felületét,
jóllehet én épp erről beszéltem. 

Szeretet. 
Vallásosnak lenni, annyi tesz, mint igent mondani. 
Igent mondani mindenre –
igent az életre és igent a halálra, 
igent a fényre és igent a sötétre.
Teljes elfogadásban élni, ez a vallás. 
Ahogy Nicolas De Cusa mondja: Igen Isten! Igen Isten! 
Igen, igen és örökké igen
mondj IGENT – érezd át, 
és már be is léptél az istenség templomába.
Mondj nemet és magad zártad be az ajtókat –
s zártad el magadat az isteni elől. 
A nem önpusztító, mérgező –
tudd ezt és mondj igent.
Hadd mondjon igent szíved minden dobbanása.
IGENT lélegezz be és ki, 
és érezni fogod magad körül az istenit, 
kint és bent is. 
Ő mindig jelen van, de nem léphet be ott,
ahol „NEM” van a táblára írva. 
Nem jöhet át rajta. 
A nem egy egóvá tesz,
nélküle maga vagy az egótlanság. 
Az egó egy Lebinitz-i monád,
bármiféle ajtó és ablak nélkül, 
az egótlanság pedig a kapu. 
Válj e kapuvá – az isteni csak arra vár,
hogy átléphessen rajta az örökkévalóságból. 

Szeretet. 
Az ember különös, rettentő különös,
mert előbb másokat vezet félre, 
míg végül saját magát is. 

Egy fakír mélyen a gondolataiba merülve sétálgatott 
a falu főutcáján, mikor pár kölyök kövekkel kezdte dobálni. 
No ez meglepetésként érte,
és különben se volt valami nagydarab ember.
– Hagyjátok abba, mondta, inkább elárulok valamit,
ami érdekelni fog titeket. 
– Rendben van, mi lenne az? De semmi filozófia.
– A király díszebédet rendez mindenki számára –
hazudta a támadóknak. 
A gyerkőcök erre elszaladtak a király palotája felé, 
a fakír útmutatása szerint – a mulatság finomságai és pompája... 
Felnézett, s már csak a távolban eltűnő alakjukat látta. 
Hirtelen megragadta a ruhája szárát és utánuk iramodott. 
– Jobb lesz ha fogom magam és én is megnézem, motyogta magának,
akár még igaz is lehet. 

Szeretet.
John Burroughs egyik visszaemlékezése:

Egy nap a fiam megölt egy állatot,
ami az öreg vadász elmondása szerint
csak egy csali-kacsa volt.
Úgy nézett ki, mint egy kacsa,
úgy úszott, mint egy kacsa,
de amikor az asztalra került –
rászedett minket! 

Mindig tény tisztán különbséget 
a valódi önmagad és az ál-szemlyiségeid,
a maszkjaid között –
különben a végén rászednek téged! 

Szeretet. 
Élj mély, intim viszonyban a testeddel. 
Érezd át a testet minél jobban, és engedd a testet egyre többet érezni. 
Elképesztő, hogy mennyi ember van, aki szinte
teljesen érzéketlen saját fizikai teste iránt. 
A test túlságosan is el lett nyomva, megtagadva tőle az életet,
amitől csak egy halott súly lett, nem pedig az életöröm forrása.
Ezért ragaszkodok hozzá: légy újra a testben,
és szerezd vissza a mozgás csodálatos örömét.
Tedd meditációvá és mérhetetlenül gazdagabbnak fogod 
érezni magadat. 

Szeretet. 
Csak Isten létezik –
ezért olyan nehéz megtalálni Őt, 
mert Isten mindenütt jelenlévő –
ezért tűnik úgy, hogy sehol sincs,
és a kereső, maga a keresés tárgya –
ezért olyan hiábavaló minden keresés. 
Állj meg és láss. 
De az elme folyamatosan előre szalad. 
Ne küzdj, csak láss. 
De az elme folyamatosan küzd. 
Ahogy Auden írja: 
A Kert az egyedüli, mi létezik, 
De nem fogod meglelni,
Amíg nem kutattál utána mindenütt,
S rá nem jöttél, hogy nincs más benne csak sivatag.
A csoda itt történik szüntelen,
De számodra ez mindaddig nem lesz nyilvánvaló
Amíg minden jelenséget meg nem vizsgáltál,
És semmi se történik, amit ne ismernél.
És az élet lesz a sorsod, amít visszautasítasz,
Amíg jóváhagyod a halált.

ÁLLJ MEG ÉS LÁSS.
NE LÉTEZZ ÉS LÁSS.





* W. H. Auden, FOR THE TIME BEING: A Christmas Oratorio Link

Tragikus, de igaz, hogy nagyon kevés ember birtokolta valaha is a lelkét.
Mindenféle dolgot képesek birtokolni, kivéve önmagukat,
s végül aztán saját maguk is csupán az egyik dologgá 
válnak a sok holmijuk között. 
Amit birtokolsz, az birtokba vesz.
Semmi se ritkább az emberekben, mondja Emerson, 
mint az önálló cselekedet. 
De hát ez várható is, 
hiszen senki se ura önmagának, 
senki sem önmaga. 
A legtöbb ember – valaki más. 
Nem igazán élnek, csak a mások által rájuk szabott
szerepeket játsszák.
Gondolatuk csupán mások véleménye,
arcuk csupán maszk. 
Arctalanok. 
Semmi hitelesség nincs a lényükben. 
Az életük – utánzás,
a szenvedélyeik – másoktól vett idézet. 
Törd meg ezt az ördögi kört különben soha nem fogsz 
LÉTEZNI. 
Törd meg mindezt meditációval –
és semmi mással nem fogod tudni,
az elméd révén semmire se jutsz,
mert a meditációt kivéve minden az elméből indul.
Az elme a börtön,
a meditáció az ajtó.
Az egyetlen ajtó.

Szeretet. 
A meditációban élvezd ki, hogy semmit se kell tenned.
Maradj egy tökéletesen csendes passzivitásban –
s magától harmóniába kerülsz a világgal. 
A gondolatformák maguktól szétoszlanak,
mert a teljes passzivitásban nem tudnak fennmaradni: 
a cselekvés-függő elme termékei, 
s velük együtt tűnik el az egó is –
mert nem képes gondolatformák nélkül létezni.
Az egó semmi egyéb, mint a folyamatosan 
újjáalakuló gondolatformák örvénylésének közepe.
Ez minden,
maradj passzív, abszolút nem-cselekvően, 
és a meditáció odáig fog mélyülni, ahol már nem lesz 
aki meditálna.
Emlékezz, hogy csak amikor már eltűnt a meditáló,
akkor az igazi a meditáció. 
Ha még ott vagy benne, akkor az nem igazán meditáció,
a meditációban te nem vagy ott.