Szeretet.
Az ember különös, rettentő különös,
mert előbb másokat vezet félre,
míg végül saját magát is.
Egy fakír mélyen a gondolataiba merülve sétálgatott
a falu főutcáján, mikor pár kölyök kövekkel kezdte dobálni.
No ez meglepetésként érte,
és különben se volt valami nagydarab ember.
– Hagyjátok abba, mondta, inkább elárulok valamit,
ami érdekelni fog titeket.
– Rendben van, mi lenne az? De semmi filozófia.
– A király díszebédet rendez mindenki számára –
hazudta a támadóknak.
A gyerkőcök erre elszaladtak a király palotája felé,
a fakír útmutatása szerint – a mulatság finomságai és pompája...
Felnézett, s már csak a távolban eltűnő alakjukat látta.
Hirtelen megragadta a ruhája szárát és utánuk iramodott.
– Jobb lesz ha fogom magam és én is megnézem, motyogta magának,
akár még igaz is lehet. 
Szólj hozzá!